A hazaút, mint már sokaknak elmeséltem elég kalandos volt, először is az elköszönés fájdalmas volt, illetve sok rohangálás előzte meg a délután 5 órai indulást, amelyet Attila jóvoltából egy thai ebéddel és egy kis fánkkal spékeltünk meg, miközben még a NATO-támaszpontot is láttam.
Délelőtt még Juliaval találkoztam, akivel nagyon jól összebarátkoztunk. A Starbuckban üldögéltünk, mivel a szemeszter végére való tekintettel más már nem is volt nyitva, és miközben beszélgettünk, és én egy zöld teás shaket ittam, ami szörnyű volt, oda jött hozzánk egy idősebb férfi, és megkérdezte, hogy honnan jöttem, ugyanis érzi az akcentusomon, hogy nem éppen született amerikai vagyok, és a szemem ferdeségéből sem lehet beazonosítani, hogy honnan jöttem .) Mikor mondtam, hogy honnan is vagyok, azt mondta, hogy ő lengyel és már sokszor járt Magyaroroszágon, például élt Szolnokon, járt Egerben és Budapesten :)
 |
| Juliaval |
Kicsi a világ, csak a nevét felejtettem el megkérdezni :P
A hazaút során Valdostában nagyon sokat késett a gépem, így kétséges volt, hogy elérem-e az atlantai csatlakozást. Mikor Atlantába érve fejvesztve rohantam a kb. 5 metrómegállóval és két emelettel fentebb lévő terminálhoz, közölték, hogy a járatot törölték...ekkor körülbelül este 11 óra volt...így a recepcióhoz vezetett az utam, közben az motoszkált bennem, hogy hogyan értesítem a szeretteimet, és mi van a csomagjaimmal (ami a reptéri munkás jóvoltából nem került +100 dollárba a túlsúly miatt).
Hosszas egyeztetés után másnapra kaptam jegyet a rettegett Párizson keresztüll, 45 perc átszállási idővel, ami már önmagában egy lehetetlen küldetés.
Az éjszakát egy Atlantától jó messze lévő szállodai szobában kaptam, és aludtam egy jót. Másnap tök korán kimentem a reptérre, pedig csak délután egyre volt jegyem, kicsit el is tévedtem a reptéren...
A repülőút rendbe volt, egy öreg pap mellett ültem, aki nagyon kedves volt, már a felszállásnál biztos volt, hogy érem el a gépet, de pánikra semmi ok...
Mikor megérkeztünk még volt esély, hogy elérjem a gépet, így másik két amerikai turistával, akik Pestre jöttem nyaralni, eszeveszett rohanásba fogtunk...már éppen odaértünk, ezer elterelésen, felújításon keresztüll, mikor közölték, hogy nem engednek már fel...szuper...újabb recepció...újabb jegy... és közel +5-6 óra várakozás után már a Pesre tartó gépen ültünk.
Anya már kész volt, hogy soha nem érek haza...és a vicces, hogy a csomagom egy része Atlantában maradt, így én jöttem ki utoljára a terminálból.. nagyon furcsa és nagyon jó érzés volt látni a családot, Márkót :)
A másik furcsaság a váltós autók voltak...
Összességében hihetetlen élmény volt, annak ellenére, hogy szombaton nyelvvizsgáztam :)
A kezdeti nehézségek, bizonytalanság ellenére újra belevágnék...
